MACKÓÉLET/MACKÓÁLOM

MACKÓÉLET/MACKÓÁLOM

Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra, Nagy Orsolya
5 éves kortól ajánljuk.

A V. éves színművész-bábszínész osztály hallgatóinak előadása.

„Mindenki megvan? Csöndet kérek!
A szádat csukd be, s nézz oda!
Színház van ott bent, medveszínház
– olyan, mint egy játszószoba.”

Kedves Nézőink, kicsik és nagyok!

Örömmel jelentjük, hogy megnyitotta kapuit az első budapesti medveszínház a Vas utca 2/C alatt. Láttatok már a mackót fogat mosni? Tudjátok, hogy mi a mackók kedvenc közlekedési eszköze? És azt, hogy milyen az élet a mackóóvodában? Szerintetek mit játszanak a mackók délután? Ha szeretnétek látni, hogy hogyan élnek a mackók, akkor itt a helyetek! Bepillantást nyerhettek a mackók életébe és álmaiba. Ők nagyon várnak titeket! Gyertek!

Barna Zsombor / György Zoltán Dávid mv.
Csiby Gergely
Főglein Fruzsina
Horváth Alexandra
Horváth Márk
Kovács Domokos
Nagy Petra
Pájer Alma/Spiegl Anna mv

Tóth Mátyás
Valentyik Anna

Rendező: Tengely Gábor

Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra, Nagy Orsolya
Dramaturg: Nagy Orsolya
Látvány: Sipos Katalin
Mozgás: Fejes Kitty
Színházpedagógus: Végvári Viktória
Asszisztens: Valkai Andrea
Zene: Rab Viki

A mackóélet/mackóálom zeneszerzője Rab Viki, aki a győri Vaskakas Bábszínház zenei vezetője és színésze. Dalai játékosak és sokszínűek, nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek szívébe is belopják magukat. Az előadás felépítése dinamikus, végigkísérik a gyerekek számára is ismerős ritmusjátékok. A színészek sokszor a capella énekelnek, és saját maguk biztosítják a zenei háttéralapot, a ritmust is.

A mackóélet/mackóálom egy sok elemből összeálló változatos, interaktív és dinamikus előadás, ami lehetőséget ad a nézőknek arra, hogy közösen gondolkodjanak az alkotókkal a mackóéletről és álomról, ami ha közelebbről megnézzük, nem is nagyon különbözik az emberekétől.

HELYSZÍN: PADLÁS
ELŐADÁS HOSSZA: 90 perc, egy szünettel

ÓDRY SZÍNPAD – “LE A CIPŐVEL!” – MACKÓÉLET/MACKÓÁLOM – A IV. ÉVES BÁBSZÍNÉSZ OSZTÁLY ELŐADÁSA

Makk Zsuzsa

Egy hat éven felüli gyerekeknek készült bábelőadás készült az Ódry Padlásán Tengely Gábor rendezésében a IV. éves bábszínész osztály tagjai és néhány meghívott szereplésével. Jelen esetben most valóban csapatmunkáról beszélhetünk, de így is volt esély arra, hogy mindenki egy-egy villanás erejéig egy apró szerepben önálló arcként is megmutatkozhasson.

Volt egy két arc, akit biztosan láttam már, de annyira jó memóriám viszont nincs, hogy pontosan visszaidézzem, mindössze ketten vannak, akiket már elkülönítettem és név szerint eltároltam magamnak. Az egyikük Spiegl Anna, aki már végzett bábszínész és több előadását is láttam és van is nyom ezekről a blogomon, a másik Főglein Fruzsina. Aki látta A sütemények királynőjét az szintén nyilván érti, hogy miért jegyeztem meg memória-zavar ide vagy oda, azonnal. (Aki nem látta, az nézze meg – január 17-én vagy 20-án.) A többiek között is éreztem nagyon erős alakításokat – a lányokat kivétel nélkül.

Ez az előadás tényleg az osztály közös munkája, és most az idő nagyobb részében valóban inkább az méretődik meg, hogy tudnak együtt harmonikusan dolgozni, ahogy a bábszínészek ezt megszokhatták, magukat jobban háttérbe szorítják és előtérbe a medvék kerülnek.

Az előadás száz perces, egy szünettel (de később hetven lesz és egyben fog menni – ahogy azt azóta megtudtam). Én nagyon szerettem szinte az egészet, a ritmikus szövegmondást, éneklést, de a célközönségnek odavitt hét éves fiamat nálam sokkal jobban lekötötte, mondhatni elvarázsolta. Ugyan elmondta, hogy a tegnapi Parázsfuvolácskát jobban szerette, de ha azt nézem, hogy figyelt a két előadás alatt, abból az szűrhető le, hogy a Parázsban voltak üresjáratok, amelyek alatt kifejezetten unatkozott, most viszont nem. Mivel a Mackóélet az ő korosztályának készült, ez jó hír.

Volt egy kis hároméves, aki a második részt már nemigen tudta elviselni és a játszószobának álcázott teret szaladgálásra akarta használni ő is, de ha csak hat+-os gyerekek jönnek, azok valószínűleg érdeklődéssel fogják szintén követni az eseményeket, ahogy az én fiam is kellően bevonódott, ráadásul annak ellenére, hogy bal lábbal kelt fel és az előadás előtti órák arról szóltak, hogy nem akar a mackók életéről semmit megtudni.

Én felnőttként azt mondhatom, hogyha egy részes és hatvan percben van mindaz összesűrítve, akkor azt mondom, hogy zseniális. (Az lesz a jövőben ezek szerint, sőt lehet, hogy már a második előadáson is úgy ment, az is megvolt közben.) Így nekem mégis sok volt – de ezt én mondom, akinek a blogbejegyzései nyilván jobbak lennének, ha sikerülne tömörítenem. Nehéz lehet jól sikerült etűdöket kidobni csak úgy, ráadásul ez mégis egy vizsgára készült, az a fő szempont.

Az előadásra az Ódry előcsarnokában gyülekezik a közönség és a szokásostól eltérően nem a Padlás ajtaja előtt zsúfolódik össze. Lejön értünk az egész osztály és megtanulunk bemelegítésképpen egy mackódalt. Énekelve vonulunk fel, úgy tűnik, hogy a vizsgáztatók, a szülők és a gyerekek is egyaránt hajlandóak bevonódni. A lépcsőn már óhatatlanul is kánonban szól a mackók éneke. Majd további meglepetésként a cipők lehúzása következik, majd a tér közepén kialakított nagy zöld szőnyegre, a rétre kell mindenkinek leülnie. Telt ház van, sűrűn ülünk, de ez nem kellemetlen hatású, mert a jó előadás leköt minket. Igyekszünk az utasításokat betartani és nem kilógni semerre. Az elipszis alakú rét körül egyenletesen folyik a játék, a hallgatók körbe körbe haladnak és mindenhol jelen vannak, az az érzésünk – valóban nem lehet megmondani, honnan a legjobb a látvány. (Természetesen a terem két oldalán a párkányról, de oda csak az egyetem dolgozói ülnek, akik így kívül helyezkednek el a játékon, viszont mi nézők, akik közé néha a mackónép bejön és még egyesek a vállunkra is ülnek, belül maradunk.) A játékhoz meglepően kevés kellék szükséges, néhány kartondoboz és maguk a mackók. A színészek szürke és fekete melegítőben vannak, de a zokni mindenkin színes, ráadásul más színű, ennyi szabadságot enged a bábszínészeknek a két látványtervező: Sipos Katalin, Sisak Péter.

A szövegért Gimesi Dóra és Nagy Orsolya felel. Én nagyon kevés részletet ismertem fel, Varró Dániel krokodilja mindig idegesített, hát azt most így beazonosítottam rögtön.

Az előadás mindkét része etűdök sorából állt, amelyek között laza kapcsolat volt, felrémlett egy-egy ismétlődő szereplő: Böbe néni – Nagy Petra – pusztán hangja változtatásával is hatásosan jelenítette meg az idősödő, hátfájása miatt nehezen mozgó, emiatt kissé már boszorkányos vonásokat felöltő idős asszonyt, van egy eléggé nyúzott anya-figura is, akiről egy néző kislány jó hangosan megjegyezte, hogy de szép hosszú haja van – Horváth Alexandra, aki nekem is tetszett, nemcsak a haja, továbbá Lapát Elek, Horváth Márk által megszemélyesítve, aki lapátol, de nem szemetel és az ismétlődő szereplőkön túl egy-egy ismétlődő mondóka, néhány ismétlődő jelenet (fogmosás, illemszabályok felsorolása – mit nem szabad csinálni -, most már a fiammal együtt tudjuk, hogy zsiráfot lenyelni aztán végképp nem) szintén. A témák a hétköznapi tevékenységek (az említett fogmosás, öltözködés) felidézésén túl mutattak, szó volt fájdalomról (lelki és fizikai értelemben is), kiközösítettségről, válásról, óvodai hisztiről, csupa olyasmiról, ami egy hat évest érdekelhet.

A fiam egészen végig benne maradt az előadás közegében, térden ült, majd nyújtózkodott, ha a játék a túlsó oldalon folyt, követett minden rezdülést. Hazafelé gyalogoltunk és mivel akkor még pontosan tudtuk – kis megingásokkal és bizonytalanságokkal, hiszen a kórus többi része hiányzott, énekelgettük a medvedalt. Azoknak, akik rendelkeznek hasonló kiskorú gyermekkel, csak javasolhatom az előadás megtekintését.

Forrás:mezeinezo.blog.hu

BÁJ, MOSOLY, MEDVEHALÁL – MACKÓÉLET/MACKÓÁLOM (ÓDRY SZÍNPAD)

d6e154a476da17db0e5245bc3e396c1bMegszületett a posztdramatikus fizikai gyerekszínház – nem biztos, hogy a mackóélet/mackóálom az új al-al-alműfaj úttörője, de azt pontosan megmutatja, mi a jó az említett kategóriában. Mert hangozzék a név bármennyire is a bikkfanyelv és a gyötrelmesen elméleti gondolkodás öncélú agyszüleményének, tényleg fontos dologról beszélünk. Mert a gyerekszínháznak nem szabad kevesebbet vállalnia, mint a „felnőttszínháznak”: lehet másmilyen, de kevesebb sosem. Már csak ezért is fontos, hogy valaki értő és ihletett módon ismertesse meg azokkal is a nem lineáris történetmesélésen alapuló, nem elsősorban és pláne nem kizárólag a szövegre építő, látványteremtésben a testet, a mozgást is segítségül hívó színházat, és ezzel már a műnemmel való ismerkedés kezdetén tágítsa a befogadói horizontot, megmutatva: a színház hihetetlenül sok módon tud hatni a nézőre.

mackoalom2Tengely Gábor, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemen újrafogalmazta korábbi bábszínházi sikerét, a Hajnali csillag peremént, úgy tűnik, értő is és ihletett is, ideális kiválasztott arra, hogy a színházért élő-haló lelkeket növesztgessen parányi nézőiben. Mire a Hajnali csillag peremén címében a korábbi műfajmegjelöléssé, azaz „mackóélet/mackóálom”-má változott, elmaradtak a korábbi díszletek, lett viszont helyettük jóval több színész. És a „helyettük” szó szerint értendő: legyen szó villamosról, bútorokról, közterekről és lakásokról, mindent a színészek hoznak létre, saját testüket használva öntőformaként. A bábok persze mindig a bábosok által elevenednek meg a bábszínházban, de itt ez a kijelentés hatványozottan igaz: az animátor ezúttal nemcsak mozgat, hanem életteret, környezetet, mindenféle értelemben vett létezést ad a figuráknak, azaz jelen esetben az egyedi és szép, különlegesen geometrikus, mégis puhán életteli mackóknak (Sipos Katalin munkáinak). Teljes valójában elevenedik meg a teremtés – nem a bibliai, hanem a színházi, amely nem hat nap, de pár pillanat alatt hoz létre új világokat. A dolog egyetlen negatívuma, hogy a sok színész, hiába az egyéni mackóbábok, összeolvad valamelyest, nem tűnnek fel igazán egyéni teljesítmények – persze lehet, hogy ez sem probléma, inkább az összjáték diadala. Azért a korábbi előadásban is szereplő Spiegl Annakülön univerzumot képviselő komolysága, vagy éppenséggel Valentyik Anna egészen átszellemült vidámsága feltűnik, ha épp a szőnyegszélen ülő néző intimszférájába helyezik mackóikat.

4deb7f8389a6c12db683f8b813d9dbabA forma plasztikussága jól illik a szövegek finom hullámzásához: kortárs költők egymással elvileg össze nem függő verseiből áll össze egy nap reggeltől estig, vagy inkább egy gyerekélet olyan reggelek, napközbenek és esték sűrítésével, amelyek a célközönség tagjainak életében egyszer-kétszer-sokszor biztosan előfordulnak.

És ez eleinte a sokszoros rácsodálkozás miatt érdekes. Hogy az is lehet költészet, ami mai dolgokról szól (négyes-hatos villamosról meg kukás bácsiról). Az is lehet irodalom, ami pont rólad vagy rólam szól. És egyáltalán, létezik kortárs költészet, érdemes is figyelni rá, még akkor is, ha a formavilág itt-ott túlzottan egyszerű is (mint Erdős Virág vagy Lackfi János – persze talán önreflexíven ironikus – majdnem-kínrímei esetében). Megjelenik néhány olyan mondat is, amely rém egyszerűen mutatja meg, milyen hatalma is van a költészetnek vagy általában a nyelvnek, elég csak Kántor Péter egy sorára gondolni – amikor a körúti szél „kalapot lop a Nyugatinál”.

De a Gimesi Dóra és Nagy Orsolya által válogatott szövegek nemcsak azért fonják körbe a nézőket, mert Tengelynél a nézőtér egy térközepi szőnyeg, amelyet körbejátszanak a mackók és az emberek. Hanem azért is, mert minden szöveg megszólítja a nézőjét. Ami hol csak azért fontos, mert nyomatékosítja: a színház olyan hely, ahol az én életemben fontos kérdéseket tárgyalnak. (Már amelyik, tegyük hozzá.) Máskor viszont érzékenyítő hatása is van: egyszerű eszközökkel gondolkodtatnak el azon, miért is mogorva az öreg, csoszogó néni a lépcsőházban, vagy biztosan le kell-e nézni például az utcaseprőt.

És aztán jön az, amitől Tengely Gáborék vállalása túlmutat azon az egyébként sem kevésen, amit a színház mint műnem pozitívumainak bemutatásával, a személyesség érzetének mesteri felkeltésével, az irodalom elhivatott propagálásával, a formai és esztétikai különlegességgel lehet leírni. A mackóélet/mackóálomban ugyanis bár végig ott bujkál a huncutság, a hülyéskedés tisztelete, a tabuk ledöntése mégis komolyabb témában érhető tetten. Mert hiába a sok báj, mosoly és medvedal, a már emlegetett hétköznapi gyerekélet nehezebb részei sem maradnak kívül a fénykörön: megjelenik a szülők elválása, az elcsattanó pofon és rokonaink halálának témája is.

Ranschburg Jenő Mágia és Gyász című versei talán a leginkább szívszorítóak: az egyikben a gyerek bizonyos benne, ő tüntette el a lakásból az egyik szülőt, amikor egy pofon után pont ezt kívánta, a másikban pedig felismeri a szülők hazugságát a hosszú útra induló nagypapáról, és ez annyira felháborítja, hogy azt nem is lehet mással megbeszélni, csak a nagypapával, ha majd visszajön. Kollár Árpád szép metaforákat talál a szomorú anyára, Kiss Ottó gyerekhőse meg sajnálkozik, hogy apu összejött a Céda nevű nővel, és ezért nem jár már az a busz, amire a szülők közti úton kellett felszállni. Az ilyen versek őszinteségük és természetességük, előadásmódjuk sallangmentessége és a körítés vidámsága miatt olyan zsigeri szinten képesek hatni, hogy lehetetlen távol maradni a tartalmuktól.

A színháznéző alighanem mindig ilyen komplex előadásélményre, a nézőt „itt és most” körülvevő valóság ilyen konkrét megidézésére, forma és tartalom ilyen harmóniájára, ilyen mesteri dramaturgiára vágyik. Függetlenül attól, gyerekszínházról vagy jelzők nélküli színházról beszélünk-e.

 

 

Forrás:spiritusz.hu